Jelen pillanatban aktuálisabb címmel bíró darabot aligha találhattam volna. Az évad végén már szem elé került, csak akkor -gondolom a sok egyéb miatt- elmaradt. Most Kriszta írta ki, hogy Pesten nem, de Vácott játszák. Láttam. Rá is kattintottam, de aztán valahogy a jegyvásárlásig nem jutottam. Később, az egyik találkozásunk alkalmával Kriszta hívott, menjek nézzem meg. Azért valljuk be őszintén, ez adott egy lökést. És milyen jó is, hogy adott.
Sosem voltam egy szociálisan ézékeny valaki. Ez valószínű abból ered, hogy én abban nőttem fel, hogy mindenki más “hülye” rajtunk kívül. Ebből a közegből elég nehéz érzékennyé válni bármi és bárki iránt is. Sőt tovább megyek, érzéseket egyáltalán nagyon nehéz generálni. De mivel ez volt a természetes állapot gyerekkoromban, nem is éreztem ennek hiányát avagy szükségét. Aztán ahogy telt az idő sokkal érzékenyebbé váltam, de ezt kifelé sosem mutattam. Furán nézett volna rám a környezetem, ha pl. egy filmen elsírom magam. A szociális érzékenység viszont még mindig elkerült. Egészen addig, míg egy barátnőmet elcibáltam Szalai Kriszta invitálására a Maradjunk annyiban c. monodrámára. Tudtam, hogy neki tetszeni fog. Nagyon szerette. Itt volt az a pillanat, amikor a darab alatt valami fájdalamasan megmozdult bennem. Pedig foggal-körömmel tiltakoztam ellene. De hát ezek valószínűleg természetesen is meglevő érzések voltak, csak el voltak nyomva. Ott tudatosult először, hogy ami mellett az ember elmegy nap mint nap és nem vesz róla tudomást, attól még létező problémák. Ez a darab is tetszett volna neki, meg is lepődött, hogy én megnéztem, de sajna csak utólag jutott eszembe, pedig Pesten volt, felvehettem volna.
Ezután már sokkal nyitottabban, kíváncsibban indultam el Vácra tegnap. Nem tudtam mire számítsak. Elképzelni sem bírtam, hogy a sima egyperces novellákból hogyan képes valaki színpadra állítható művet kreálni. Elképzelni sem tudtam, hogy nem ép színészeket hogyan tud megtanítani játszani. Hát Neki még ez is sikerült. A Neki alatt természetesen a CsodaNőt értem, azt a Kováts Krisztát, aki immáron sokadik (számomra teljesen hihetetlen számú) oldalát mutatta meg nekem. Ezek után pedig nem hiszem, hogy nincs mégtöbb oldala:) Fogalmam sincs honnan jönnek az ötletek a fejébe, de szerintem remekül oldotta meg ezt a feladatot. Nagyszerű ritmusban váltakoznak az egypercesek ill. Örkény családhoz írt levelei. Nagyon tetszett Sziámi játéka is. Kriszta ebben a darabban azon túl, hogy ő rendezte, játszik, énekel, furulyázik meg még xilofonozik is, amit a színpad szűkössége miatt nem láttam:( De elhiszem, hogy ő azt is tud:) Csodásan színes egyéniség. Imádom. Viszont ebben a darabban nem Krisztát néztem, (bocs Kriszta) mert a színészek remekeltek. Egytől egyik jobbak voltak, élvezhetőbben játszottak, mint a számomra nemsokra tartott néhány ép színész. Adni akartak, ami sok “normális” színészről nem mondható el sajnos. Én pedig kapni szeretek egy előadástól, ez teljesült tegnap. Nekem is megvolt a kedvenc Örkény egypercesem, vártam, hogy abból mi lesz a színpadon, nagyon tetszett, de nem tudnám azt mondani, hogy az volt a kedvencem, mert még nagyon sok nagyon tetszett. Nézve a darabot, ahogy Kriszta segítette a színészeit játék közben az a kép ugrott be, mikor mi játszottunk amatőr szinten Győrben. Ezt továbbgondolva pedig az jött, hogy milyen nagyszerű lenne egyszer egy színpadon létezni Vele! Azé az úgy ott lenne NEM? Na, de komolyabbra fordítva, emlékeztem nekem mennyire nem volt egyszerű megtanulni mit, mikor, hol, hova…Pedig én hullát játszottam, sok dolgom nem volt.. És itt van egy csapat fantasztikus ember a színpadon és játszi könnyedséggel vitték végig úgy a másfél órát, hogy csak kapkodtam a fejem. Volt, amikor rögtönözni kellett, megoldották. Kriszta szerint kizökkentek az új helyszín miatt, ez nézőként egyáltalán nem volt érezhető. Voltak pillanatok, amik rettenetesen aktuálisak ma is, voltak nagyon viccesek, amin én nagyon nevettem. Krisztának rengeteg munkája lehet ebben a darabban főleg úgy, hogy itt minden színész speciális, egyedi, különböző módon jut el a célokhoz, felteszem teljesen máshogy kell egy-egy emberrel dolgozni, és mégis volt/van türelme hozzá. Vannak dolgok, amikre én sosem lennék képes, ez is egy ilyen. Kriszta méltán lehet büszke az egész produkcióra. A társulatnak pedig még sok-sok ugyanilyen szép, színes és sikeres előadást kívánok.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: